Az egész úgy kezdődött, hogy kissé unatkoztam a vizsgaidőszakban, és az jutott eszembe, hogy miért ne tanulhatnék mondjuk a Balaton partján? A gondolatokat hamarosan tett is követte, gyorsan utánanéztem a stopposwikin pár dolognak, majd szerdán útnak is indultam Budaörs felé, kezemben egy gondosan megrajzolt táblával (értsd: pizzásdoboz hátulja) BAL M7 felirattal. Sajnos azonban próbálkozásaimat nem sok szerencse kísérte, kb. két és fél órát álldogáltam egy buszmegállóban, és sajnos csak egy enyhe napszúrásig jutottam, így kissé el is ment a kedves az egésztől - nem meglepő módon. (Egyesek azt mondják, hogy eléggé félreérthető volt a felirat - szerintem nem - szerintetek?) 

 

Tudtam, hogy kit kell keresnem: a krakkói utunk fáradt főhőse csak nagyon gyengén ellenkezett valami tanulásra hivatkozva, de miután megegyeztünk, hogy tanulni az út mentén is lehet, hamar megalakítottuk az EJS csapatát (Egy Jó Stop - a gyengébbek kedvéért). A szombat meglepően hamar eljött, egy kis vizipipázás és randomvizsgázás után máris arra keltem, hogy basszus, össze kéne cuccolni, vár minket a Gödör, ahonnan az egész verseny indul. 

 

Igazságszerint nem sokat tudtunk a versenyről, csak a honlap homályos utasításai alapján voltak elképzeléseink a szabályokról, miszerint az volt a lényeg, hogy az nyer, aki a legtávolabbra eljut és vissza is ér Pestre délután 5-ig (és ezt persze fotóval igazolja). Nos, a Gödörhöz érkezve hamarosan új infókat is kaptunk, például azt, hogy ne is siessünk, ráérünk 9-re beesni, és ha esetleg még akkorra sem siekrülne, akkor majd hívnak, aztán összerakunk valamit. Indulás előtt még megismerkedtünk az összes többi csapattal (értsd: 3), leadtunk a telefonszámunkat, megbeszéltük az útvonalat (Go West!), és már indultuk is a 49-eshez a stopposwikin kinézett kiindulóhelyre.

 

A vezetést hamar megszereztük, hiszen mi szálltunk fel egyedül az első villamosra, így biztos előnyönk tudatában volt alkalmunk megbeszélni a haditervet, melynek annyi volt a lényege, hogy nyugatra tartunk az M1-es autópályán Győr felé, onnan pedig stoptól függően Bécs vagy Pozsony vesszük az irányt - hála Schengennek! Az első probléma a kiindulási hely megtalálásával kapcsolatban merült fel, hiszen csak nem stoppolhattunk a város közepén, mégha a Budaörsi út az M1M7 kivezető szakasza is. Még szerencse, hogy találtunk egy benzinkutat a közelben, ahol ráadásul mások is stoppoltak, ami mindig jót jelent - kb. 10 perc alatt felkapkodták a kollégákat, máris mi jöttünk! A hüvelykujj-pozicionálás előtt még egy fontos dologban egyeztünk meg: ha már ez egy spontán buli és nincs uticélunk, akkor ne is válogassunk, egyszerűen csak menjünk oda, ahová elvisznek. (Igen, tudjuk, öreg hiba volt.)

 

 

Attila tehát nekiállt a kihajtó autósokat idegesíteni, én meg az autópályát ingereltem, mikor befogtuk az első autót, és rövid vaccilálás után el is indultunk a kies Tatabánya felé egy harminc körüli pár autójában, otthagyva a vizünket a benzinkúton (igen, külön kiemeltük, hogy még véletlenül se hagyjuk ott a kúton). Hamarosan meg is érkeztünk, jólelkűen kilöktek minket az autópálya-csomópontban, ahonnan hatodik érzékünket követve jutottunk el egy újabb benzinkútig, ami sajnos már nem az autópályán, hanem az 1-es úton állt, de sebaj, legalább a forglalom elfogadható volt! Ráadásul mindkét irányt foghattuk, így Attila az út másik oldalán az autópálya felé tartó burzsujokat, én pedig az 1-esen haladó sóhereket stoppoltam, legalább egy percig: meg is szereztem a fuvarunkat Győrig! 

 

A sofőr kedélyes volt, ám azért azt nem hittem volna, hogy olyan mély beszélgetésbe kerülnek Attilával, hogy arról kell majd beszélnie, hogy a telemarketinges munkájában a pécsi polgármester-választással kapcsolatban elvégzett kutatások szerint mit gondolnak az emberek a város állapotáról (leírva is szörnyű, ugye?), de szerencsére csak megjöttük a négy folyó városába, ahol fantasztikus állásunkat ünnepelve városnézés/ebéd kombó mellett döntöttünk. Mert hogy időben még remekül álltunk, a kilátások csodálatosak voltak. 

 

Rögtönzött ebédünk után egész jól kitaláltunk egy kivezető útra, és egy tökéletes stophelyről mutogatva hamarosan fuvart is kaptuk az autópályafelhajtóig, ahol már láthattuk is a Bécs felé vezető táblát, és bevallom, már éreztünk a szánkban a hideg osztrák söröcskét is - mi kis naivak. Terveinkkel mindössze egy gond volt: valami nagyon furcsa okból senki sem ment Öszterrájh irányába, így fél óra álldogálás után rájöttünk, hogy ez így nagyon nem fog menni. Újratervezés. Kiderült, hogy minden autó (mert forgalom még volt is) Bécs helyett Sopron felé megy, ami végülis az osztrák határon van, így akár arra is mehettünk. Nem is kellett sok idő, és fel is kapott minket egy autópálya-építő mérnök, aki azonban a várt Sopron helyett Szombathely felé tartott. Dilemma - de végül nem volt nehéz döntenünk, Szombathely messze van, jól is hangzik a neve, megyünk mi is! 

 

Az út megdöbbentően eseménytelen volt, Attila sikeresen el is aludt, elkerülve ezzel a kötelező beszélgetést, de én egy kicsit dzsípíeszkedtem még, és rájöttem, hogy mivel az úr valójában amúgy is Rédicsig megy, nekünk legalább Körmendig vele kéne mennünk, ha még aznap haza akarunk jutni Pestre (kicsit kínai a dolog? nyugi, nekem is az volt!). A sofőrnek természetesen ezzel semmi baja nem volt, bár megjegyezte, hogy ha Rédicsig megyünk, akkor biztos el tudunk kapni egy kamiont Trieszt felé - Istenem, mekkorát mondott: az idei nyári stoptúra célja nem más, mint a festői Trieszt (jelentkezőket még várunk, valószínűleg mini-verseny lesz az is)! 

 

Vas megyében száguldva sok új információt tudtam meg, de köztük a legfontosabb az volt, hogy az ország legerősebb megyéjében jut a legtöbb karakter egy településnévre (Csempeszkopács, Nemesrempehollós, Balogunyom, Táplánszentkereszt, Chernelházadamonya, most komolyan? :)). Végül megérkeztünk Körmend határába, érzékeny búcsút vettünk, majd a várostáblánál készített kötelező fotók után azzal a fán fekttel szórakoztattam Attilát, hogy a Körmendet átszelő 8-as főút hazánk egyetlen egyszámjegyű főútja, ami nem Pestre vezet. Oké, Fehérvárra, de ez akkor sem jelentett sok jót. Fehérvár ugyanis több, mint 180 km-re volt, autóforgalomról viszont nem igazán beszélhettünk, már jóval elmúlt délután 4 óra, ráadásul az eső veszélye is állandóan fenyegetett. A helyzetünk leginkább a Nowy Targi szitura emlékeztettek (igenis tessék visszaolvasni, megéri), de míg ott legalább többnapi felszerelésünk volt, itt maximum a korlátlan lelkesedésünket tudtuk felmutatni. Vagy egy óráig. Aztán persze feladtuk, hiszen nem volt esély - erre az egyetlen fuvarunk is ráerősített, aki ugyan elvitt minket 10 kilométerrel arébb, de tájékoztatott, hogy hétvégén a kutya sem megy Budapestre. És tényleg senki sem ment, döbbentünk rá a kegyetlen igazságra Egyházashollós határába. 

 

És nem volt kiút. Hiába kutattam a wapon lehetőségek iránt, Körmendről este 6 után már nem lehetett Pestre jutni, és Szombathely is csak 7-ig volt működő opció - igazságszerint amúgy tök mindegy volt az egész, hiszen Körmendtől 10, Szombathelytől 40 kilométerre voltunk, és egy rohadt köcsög autó sem szándékozott megállni nekünk, tömegközlekedés pedig szombat késő délután már nem létezett. Vége volt. Csak nehéz volt feldolgozni, és nehéz volt B-terven, vészmegoldáson gondolkozni, de végül győzött a józan ész, feladtuk a hazajutást, és elkezdtük tervezni a nem sokkal egyszerűbb feladatot, az éjszakai túlélést.

 

Első lépésben vissza kellett jutnunk Körmendre, ez pedig nem jelenthetett mást, mint 10 km gyaloglást visszafelé - elég demoralizáló úgy haladni, hogy tudod, hogy nem is előre mész, hanem éppen megfutamodsz. Azt hiszem, az segített túl a krízisen, hogy minden érintett településén bedőltünk a kocsmába, és szó szerint "a legolcsóbból kettőt" kiáltással élve tudtunk frissíteni magunkon - más kérdés, hogy ocsmány módon mindenütt elkérték a személyinket. (Állítólag a múltkor büntettek meg minden kocsmát a környéken - de akkor is: "De neked még nem lehet."

Este 8 körül érkezhettünk meg a város határába, ahonnan már láthattuk a fényeket, amiket már nagyon kerestünk. Bizony, a Teszkó fényeiről volt szó, amelyek a kaja olcsó ígéretével hamar soppingolásra kényszerítettek minket - bizony nincs is szebb annál, ha az ember félkilós teszkós kenőmájasklónt eszik leárazott kenyérrel a parkolóban. Még szerencse, hogy a méltóságunk megmaradt. A sötétedés tovább csökkentette eddig sem túl magas morálunkat, ráadásul rövidnadrágjainkban az éjszakai hőmérsékletet sem tudtuk igazán tolerálni, így nekiláttunk a terv következő fázisának! Abból indultunk ki, hogy egy 70 ezres városban csak találunk egy éjjel-nappali kocsmát, így Szombathely felé vettük volna az irányt az utolsó vonattal, azonban nem hogy az állomást nem találtuk, de magát Körmendet sem igazán leltük meg. 

 

Még szerencse, hogy valami mást igencsak megtaláltuk. Vén Kalóz. 0-24. Ez a rövidke felirat maga volt a boldogság a megtört és hullafáradt utazó számára, így rövid tanakodás után ejtettük Szombathelyet, és bevetődtünk a megváltás ígéretét hordozó kocsmába, amiről gyors érdeklődés után kiderült, hogy valóban éjjel-nappal nyitva van, így sóhajtva nyugtázhattuk, hogy legalább megmenekültünk. Egész nyugis kis hely volt, pont olyan, ahol az ember elbeszélget egy sörkávé mellett, cs között, ja és nem hullafáradtan. Ennek megfelelően Attilával agykontroll-tréningeket megszégyenítő módon próbáltunk nem elaludni és beszélgetni, több-kevesebb sikerrel. Néha persze, néztünk egymásra, mint abban az űrhajósos viccben*, néha meg arról elmélkedtünk, hogy mennyi esélyt adtam volna szombat reggel arra, hogy este 10-kor egy körmendi kocsmában fogunk üldögélni. Hát nem sokat. Még Szávay Roland Garros-győzelménél is nagyobb oddsot kaptunk volna, de már mindegy, elfelejtettük megjátszani.

 

Azért megpróbáltunk mindent kihozni az éjszakából, így 1 óra körül, szigorúan a krakkói hagyományokat követve elmentünk várost nézni, melynek során egy nagyon fontos következtetésre jutottunk: Körmend a világ legfélelmetesebb városa. De komolyan, nézzetek rá erre a templomra - hát nem sátáni? A túránk amúgy egész kellemes, jó hangulatú, félelmetes, informatív és fárasztó volt - találtunk egy plüsállatot, rettegtünk a sötét utcákban, megtaláltuk az állomást, lejártuk a lábunkat, de legalább jól éreztünk magunkat az éjszaka közepén. Külön slusszpoén volt a városnézésben az az aranyos jelenet, mikor egy olasz autó megálított bennünket, az iránt érdeklődve, hogy merre van Budapest. Gyorsan útba igazítottam őket, balra, körforgalom, 8as út Székesfehérvár felé, és hamarosan el is húztak tőlünk. Kellett egy kis idő, bevallom, mire leesett nekünk, hogy mit is tettünk - de aztán megegyeztünk abban, hogy tele volt pakolva a hátsó ülés, így nem fértünk volna be. 

 

2 felé tehát visszaültünk a Vén Kalózba, ahol már törzsvendégként kezeltek minket, és harsány köszöntéssel üdvözöltek minket - Körmenden úgy látszik, ez a szokás, minden ki- és belépő odaköszönt nekünk, ismeretleneknek - egy idő után már mi is visszaköszöntünk. Megittunk még egy sörkávét, zenét hallgattunk, megismerkedtünk a Rum és vidéke Takarékszövetkezettel, kivettem a kontaklencsémet egy félig teli ásványvizes üvegbe, és máris eljött az indulás ideje! A B-terv szerint tehát rendkívül költségigényes módon vonattal indultunk haza - sajnos megint sietnünk kellett, Attilának beadandója volt, én pedig kedden vizsgáztam, de persze ha lett volna időnk és/vagy hálózsákunk, lehet, folytattuk volna a stoppolást.

 

Így viszont maradt a kényelmes megoldás, sőt én még teleportálni is megtanultam: lehunytam a szemem egy pillanatra Körmenden, és máris Szombathelyen voltam, ahol rögtön egy reggeli tornával nyitottuk a napot, hiszen csak egy percünk volt átszállni - külön élmény volt látni, ahogy pontosan előled gördül ki a szerelvény. Na mindegy, azt a 45 perc várakozást kibírtuk, kár, hogy ez azzal is együtt járt, hogy együtt utazhattunk egy őrülttel, aki táncolt és énekelt nekünk és egy osztálykiránduló csapattal, de valahogy csak túléltük azt a négy órát, és könnyes szemmel tértünk vissza székesfővárosunkba. Nem volt szentimentális búcsút, semmi hálaadás, csak annyiban egyeztünk meg, hogy legközelebb, ha jó ötletem van, inkább magamban tartom.