Elég érdekes és hosszú történetre számíthatnak a kedves olvasók, de szerintem mindenképpen megéri elolvasni, nem bánjátok meg! Az egész valamikor múlt héten, a szóbeli utáni sörözés közben fogamzott meg, miután Attila felvetette, hogy milyen jó is lenne elugrani Krakkóba – stoppal. Akkori állapotomban még az egyik vesém eladását is biztosan támogattam volna, így nem volt meglepő, hogy teljes mértékben benne voltam a dologban. A napok múlásával kicsit kezdett elbizonytalanodni a dolog, de végülis sikerült megegyezni a vasárnapi (június 22.) indulásban, így lélekben már megkezdhettem a felkészülést, az út fáradalmait sejtve megpróbáltam kialudni magam.
Day 1 (vasárnap, június 22.)
Vasárnap persze már türelmetlenül vártam az indulást, jó lett volna valami értelmeset kezdeni magammal, hiszen 3 laptop előtt eltöltött nap után az ember kezdi elveszíteni a hitét abban, hogy még van egyáltalán értelme az életének. De Attila telefonja csak nem jött, így miután végigpihiztem a reggelt, jöhetett a déli szieszta, sőt még a Forma-1-et is meg tudtam nézni, és közben szépen lassan le is mondtam a kalandról. Nem kellett volna, hiszen csak megjött a telefon, méghozzá azzal a hírrel, hogy Isu is csatlakozik, aminek nagyon örültem, bár apró kételyeim merültek fel azzal kapcsolatban, hogy 3 stoppost hány elvetemült autós vesz fel szívesen. Nos, az első ilyen elvetemültet nem volt nehéz megtalálni, még a csomagommal küszködtem, mikor a többiek jelezték, hogy találtak egy fuvart Kassáig, Újhelybenfelvesznek, siessek. Siettem is rendesen, gyorsan bejelentettem, hogy elmegyek túrázni (kegyes hazugság, nem akart engedélykéréssel veszélyeztetni az akció sikerét), majd el is kezdtem rohanni a városközpont felé. Kicsit feldobta a hangulatomat, hogy a telefonomat otthon hagytam, így félútnál fordulhattam is vissza, így már az utunk első tíz percében sikerült majdnem meghalnom végkimerülésben, de végül sikerült elérnem a megbeszélt helyre.
A megbeszélt helyen egy kedélyes 55 körüli úr és a szlovák rendszámú BMW-je fogadott, akit Attila és Isu mégPatakon stoppolt le, óriási szerencsékre. Már ez az első szakasz megalapozta az utunk hangulatát, lehúzott napfénytetővel száguldottunkTelkibánya-Hidasnémeti felé, a huzat majdnem kivitt minket a kocsiból, de hát semmi okunk nem volt panaszkodásra. Sofőrünkről közben kiderült, hogy állványkereskedő, egész jól tud magyarul, és csak úgy le szokott ugraniHajdúszoboszlóra vagy Patakrafürödgetni vagy éppenTelkibányára libamájat ebédelni, így hamar megéreztük, hogy valószínűleg nincsenek anyagi gondjai. Kassára körülbelül este 7-re érkeztünk meg, a BMW a város központjában tett le minket, a gyönyörű nyári estének néztük elébe a gyönyörű városban.
Apró nehézségeink persze voltak (például nem volt koronánk), és bár az OTP automatája nem fogadta el Attila OTP-s kártyáját, és a Tescoban sem működött a negyed óra keresés után megtalált mellékhelyiség, azért kifejezetten jól sikerült az esténk: a szlovák hotdog kiváló és költségtakarékos, a The Beer House csapolt söre pedig majdnem feldobta az amúgy dögunalmas spanyol-olasz meccset. 11 után elindultunk a szállásunkra, amit a várostérképen kutakodva néztünk ki magunknak: a térkép azEperjes (Presov) felé vezető út mentén óriási zöld területeket jelzett. Kassa azért nem kis város, így nem volt könnyű kigyalogolni a város peremére, így nem meglepő, hogy megelégedtünk egy szimpatikus folyóparttal, ami azért már valamennyire kinn volt a városból (értsd: szemben Tesco és Baumax, mögöttünk utcák), és hamar le is fektettük a hálózsákjainkat és magunkat.
Day 2 (hétfő, június 23.)
Az éjszakánk nem volt tökéletes, vakondtúráson aludni nem valami pihentető, de legalább nem késeltek meg minket... A második napot megpróbáltuk a lehető leghamarabb elkezdeni, így 6 körül elfogyasztottunk szerény reggelinket az egyre népesebbé váló folyóparton, majd hamar el is indultunk a gyorsforgalmi út felé, abban bízva, hogy sikerül elcsípnünk a munkába induló ingázókat. Kifejezetten izgalmas kalandtúrának fognám fel az autópálya-csomópont körüli bolyongást, bizony, nem könnyű dolog átrohangálni hatsávos utakon, vagy lemenni a fel/lehajtókon, de valahogyan mégis megtaláltuk a stopposok kiinduló pontját, igaz, ez azt jelentette, hogy meg kellett várnunk, míg az előző két kollégát is felveszik. Mivel ez azonban 10 perc alatt meg is történt, joggal reménykedhetünk, hogy nekünk is szerencsénk lesz.
Nos, várakozási idő terén nem volt szerencsénk, majdnem két órát vártunk a buszmegálló mellett váltva integetve, semmi eredménnyel (igaz, legalább volt időnk kidolgozni a részletes útitervet az itt is látható atlaszból kitépett óriási felbontású térképen), míg aztán egy piros Focus megkönyörült rajtunk, és lehúzódott. Nyelvi nehézségeink ellenére beszálltunk a kocsiba, és el is indultunk Eperjes felé, örömünket pedig még inkább fokozta, hogy a hátsó ülésen egy majdnem kirakott kockát találtunk. Természetesen nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, és mindannyian kiraktuk párszor Eperjesig, sofőrünk legnagyobb meglepetésére. Jótevőnk próbált érdeklődni, hogy hol rakjon ki minket Eperjesen, de nyelvi nehézségeinknek köszönhetően valahogy sikerült elmagyaráznunk, hogy mi nemPresovra utaznánk, csak azt a várost említettük úticélként. A tag kivitt minket a Poprád felé vezető út melletti első benzinkútra, és csak azután döbbentünk rá, hogy tovább is visz minket Lengyelország felé, miután már kiszedtem a táskámat a csomagtartóból. Az első ülésen ülő Isu egy atlasz segítségével megvitatta sofőrünkkel útitervünket, és azt az ígéretet kaptuk, hogy Iglóig (Spisska Nova Ves) elvisz minket a piros autó. Az útIglóig remek hangulatban telt, nem sokkal a Branyiszkói-hágóután megálltunk megnézni egy igazi (hideg vizes) gejzírt,feltöltöttük kulacsainkat a szénsavas-kénes vízből, és az út során végig azon töprengtünk, hogy vajh’ mivel foglalkozik sofőrünk, azon kívül, hogy hétfő délelőtt kihangosítón telefonálgat kedélyes hangulatban, miközben stopposoknak mutogatja meg a nevezetességeket.
Az Igló melletti megállónál rákérdezett, hogy hol is akarunk áttörni Lengyelországba, választanunk kellett a hosszabb, de forgalmasabb rózsahegyi (Ruzomberok) feletti határ és a Tátrátérintő rövidebb, szebb, de kevésbé forgalmas út között. Naivan a Tátrát választottuk az autóstérképen, így autósunk Poprád (Poprad) – Kézsmárk (Kezmarok) irányába indult meg, de csak nem akaródzott neki megállni, és mivel a nyelvi akadályok miatt nem tudtuk ennek okát, fokozatosan kezdtünk el hüledezni azt látva, hogy egyre közelebb kerülünk a lengyel határhoz,Kézsmárkot elhagyva pedig arra is rádöbbentünk, hogy ez a fickó bizony nem szándékszik kirakni minket, és elvisz minket a lengyel határhoz. Jókedvünket tovább fokozta a fantasztikus Tátralátképe, de az utunkba kerülő kisebb-nagyobb hegyi városkák is lenyűgözőek voltak. Végül kb. fél 12-re érkeztünk meg a lengyel-szlovák határra, ahol el kellett búcsúznunk hősünktől, aki időt és pénzt nem kímélve több, mint 100 km-s kitérőt tett meg értünk, amiért soha el nem múló hálával tartozunk neki (pláne azért, mert a kevésbé forgalmas útvonalon tényleg nem lett volna sok esélyünk fuvart találni). Isu említette is, hogy ott kellett volna hagynia a kockás kulcstartóját, de végül helyette a 199 forintos tescós napszemüvegem maradt a hátsó ülésen, innen is üzenem a HŐSnek, hogy használja egészséggel!
Terveinket jócskán túlteljesítve boldogan feküdtünk ki polifoamjainkra egy kis pihenésre és ebédre, majd örömittasan elindultunk a már csak 120 km-re lévő Krakkóirányába. Igen ám, de a határtól kifelé vezető út nem meglepő módon rendkívül meredek volt, ráadásul továbbra sem volt forgalom, így arra kényszerültünk, hogy túraskilljeinket alkalmazva gyalog kellett eljutnunk a legközelebbi lakott településig, Bukowina T.-ig (amúgy Bukowina Tatrzansky, de furcsa okból inkább a Bukowina ténél maradtunk). A tíz kilométeres út minden pillanatát kiélveztünk, igaz, hogy fárasztó volt, de a Tátra látványa és friss hegyi levegője mindenért kárpótolt. Végül jó 2 óra gyaloglás után érkeztünk meg Bukowina tébe, amiről kiderült, hogy egy hosszan elterülő hegyi üdülőtelepülés, kevés autóssal és még kevesebb bankkal vagy bolttal. Erősen kimerülten kezdtük el újra a stopolást a tűző napon egy kis körforgalom mellett, és újabb másfél óra után csalódottan törődtünk bele abba, hogy innen nincs sok esélyünk továbbmenni (igaz, hogy egy fiatal srác megállt nekünk, de ő nemNowy Targ felé tartott), így gyalog indultunk tovább lefelé.
Azért minden rosszban van valami jó, így legalább találtunk egy bankomatot, és 100 zlotyval felszerelkezve folytattuk menetünket (az árfolyamról fogalmunk sem volt, mint oly sok mindent a túra folytán, ezt is „érzésből nyomtuk”), de jó hangulatunk és hitünk hamarabb véget ért, mint maga Bukowina Té: az út mentén elterülve 5 óra körül már kezdtünk feladni a dolgot, kerek öt óra alatt kb. 15 km-t haladtunk, ami az előző 5 óra 200+-ához képest elkeserítőnek tűnt. Utolsó erőnkkel még sikerült megállítani még egy autót, ami ugyan szintén nem Nowy Targba tartott, de legalább megemlítette, hogy 5 perc múlva indul egy busz Targ City-be, amelyre rövid elvekről szóló vita után végül boldogan felszálltunk. (Tényleg nem akartuk feladni az elveinket, de szükségünk volt erre a kicsiny rásegítésre, amely kirepít minket ebből a porfészekből, és elvisz minket a Krakkóba vezető forgalmas főút közelébe.) Nowy Targban nem vesztegettük az időnket városnézésre, azonnal megindultunk aKrakkó felé vezető 47-es út felé, és bizony nem is csalódtunk: a négysávos út tele volt potenciális fuvarokkal. Helyzetünk nem volt túl rózsás, de azért reménytelen sem: 18 órakor még kb. 90 km állt előttünk, amit a szintén legendássá vált mondattal jellemeztünk:
„csak egy jó stop kell!”
Dacosan és elszántan álltunk ki a város szélébe, és alig 20 perc után fuvart kaptunk, sofőrünk egy jó húszassal tudott előrébb vinni minket, amit hálásan elfogadtunk. Új segítőnk egy jó kedélyállapotú hippi volt, aki zeneválasztásával is tovább segítette ennek a hippihangulatnak a fenntartását, (itt jegyzem meg, hogy nagyon érdekes zenehallgatási szokásokkal találkoztunk, a BMW-s állványkereskedő kemény technot hallgatott nem kis örömünkre, a focusos hősünk meg tipikus rekedtes countryt) így utunk a gyönyörű tájon remek hangulatban telt, visszakaptuk a hitünket. A kocsiból kiszállva egy forgalmas csomópont után helyeztük ki hüvelykujjainkat, még kb. 2 óránk volt sötétedésig, hogy találjunk „egy jó stopot”. De jó stop csak nem akart jönni, így, hogy ne unatkozzunk, jött helyette egy kellemes kis zivatar/zápor/eső (sosem tudtam igazán a különbséget), amelynek valószínűleg az volt a célja, hogy minden maradék hitünket elvegye. Minket azonban már nem lehetett legyőzni (na jó, Attilát le lehetett – bocsi), és a szakadó esőben is kitartóan folytattuk a stoppolást,bár tudtuk, hogy esőkabátjainkban nem mutatunk igazán vonzó látványt (pláne Isu német zászlós poncsója nem volt meggyőző Lengyelországban), azért bíztuk a csodában. És láss csodát, az eső hamarosan alábbhagyott (igaz, hogy azért kellemesen eláztunk volna, ha nem pakolunk be a pizzéria ernyői alá), és másfél óra stoppolás után egyszer csak megállt előttünk egy autó!
Először nem is igazán akartuk elhinni, hogy nekünk állt meg, de a sofőr mutogatott, hogy menjünk már oda, ami azért meggyőzött minket. És egyik meglepetés után jött a másik: a sofőr ugyanis egy fiatal csaj volt, aki éppen KRAKKÓBA tartott, amivel megmentette a küldetésünket, az életünket, és még valahogy a cuccaink is befértek a jóindulattal négyszemélyes Toyota Aveoba, megindulhattunk Krakkó felé! Őrangyalunkról kiderült, hogy elsőéves jogászhallgató Krakkóban, tulajdonképpen velünk egykorú, és remekül tudott angolul, így a hátralévő kilométerek kellemes és felszabadult beszélgetéssel teltek el. A városhoz közeledve fokozatosan beesteledett, és végül 9 óra tájékán rakott ki minket a megmentőnk Krakkó belvárosában, de csak miután ellátott minket pár jó tanáccsal a várost illetően.MEGÉRKEZTÜNK! MEGCSINÁLTUK! GYŐZTÜNK!
A hosszas integetés után megcsókoltam a kövezetet, majd elindultunk Krakkó felderítésére. Sajnos azonban nem voltunk igazán tökéletes állapotban, a kevés alvás, a hosszú gyaloglás, a nehéz táskák eléggé megviseltek, ráadásul se jó kajáldát, se kellemes sörözőt nem találtunk a városban töltött első két óra alatt, így hamar eltűnt a kezdeti jókedvünk. Problémáink az idő múlásával tovább súlyosbodtak, pénzügyi lehetőségeink pedig maximum két problémát oldhattak meg egyszerre a felmerülő öt-hat nehézségből, már-már apátiába kezdtünk süllyedni, pont akkor, amikor elvileg utunk legfelhőtlenebb perceit kellene átélnünk. De nem adtuk fel, és sikerült erőt venni magunkon, kedvezményesen le tudtuk rakni a táskánkat a pályaudvaron, sikerült találni korai buszt, ami megoldja a város elhagyásának és az alvás nehézségeit, éjfélkor tehát megindulhattunk a város felderítésére. Nem tudom igazán átadni azt a vizuális élményt, amit Krakkó jelentett, annyi csodálatos épületet (templomot, színházat, várat, stb.) láttunk, hogy már csodálkozni is alig bírtunk. Igaz, hogy Krakkó „csupán” 750 000 lakossal büszkélkedhet, de nem kockáztatok sokat, ha azt mondom, hogy az amúgy is Budapestre hasonlító város rendezett és egységes belvárosának látványosságai és szépsége megközelíti fővárosunkat, sőt akár túl is szárnyalja az. Persze, 3 órás villámvárosnézésünkből nem lehet igazán sok mindent levonni, ha csak azt nem, hogy ide még mindenképpen visszajövünk, már csak azért is, hogy napfényben is megcsodáljuk azt a sok szépséget, amit csak éjszaka láthattunk. A város körbejárása közben egy nonstop boltban vásároltunk magunknak csokit, kukót és sört, majdnem jutányos áron, és a belső városrészt körbevevő parkban üldögélve ittam meg életem egyik legjobban eső sörét, lábunk pihentetése közben.
Körutunk végül 3 körül fejeződött be, kikészült lábunkkal próbáltuk meg visszavonszolni magunkat az állomásra, de előtte még csak végigvergődtünk az amúgy elképesztően hangulatos központi piactéren, ahol végre megtaláltuk a kicsit hiányolt török gyrososokat (á lá Budapest) és kiülős sörözőket (á lá Kassa), de természetesen mind a kebab néven futó gyros, mind a csapolt sör megfizethetetlen volt számunkra, meg már időnk sem volt igazán ezekre a luxuscikkekre. A buszt várva ugyan kissé elaludtunk a buszállomáson, de csak sikerült felszállnunk a visszafelé tartó járatra, viszont jegyet csak a 40 km-re lévőMyslenicére kértünk (a városnevet a térképen találtuk), egyszerűen nem akartunk többet költeni. A buszon természetesen mindenkit elnyomott az álom, de ügyeletes őrszemünk, Isu félig-meddig kitartott, így sikeresen le tudtunk szállni Myslenicében. A terv az volt, hogy rögtön leterítjük a polifoamokat a pályaudvar mellett, de a tömegre és a hajnalra való tekintettel kissé kijjebb vánszorogtunk, és az autóútra vezető nem túl forgalmas bekötőút menti füves részre csaptunk le magunkat, nem törődve az eső áztatta fűvel, a meztelen csigákkal és az egyenetlen talajjal.
Day 3 (kedd, június 24.)
A körülményeket ismerve nem meglepő, hogy egyrészt szinte azonnal elaludtam, másrészt, hogy nem tartott sokáig édes álmunk (pláne Isué, aki nem is aludt), de hát az is volt a terv, hogy csak egy órát alszunk, aztán a korai forgalmat ismét kihasználva próbálunk stoppolni visszafelé. Sajnos az útépítések és a négysávos autóút miatt nem igazán találtunk megfelelő stophelyet, meg félálomban amúgy sem ment valami jól a stoppolás, így két óra elmúltával ugyanott voltunk, ahol eddig: a nagy büdös semmi közepén. Reggel 8 körülre tudtunk összeszedni sorainkat, és szerény háromnapos kenyérből és pástétomból álló reggelink után (tényleg elfogyott a kajánk)megpróbáltunk valami jobb helyet keresni. Vizet vásároltunk a következő településen, és sikerült is találni egy jobb helyet a stoppolásra, nem túl megnyerő külsőnk ellenére fél óra alatt két autó is megállt, ráadásul a második autónak már az iránya is megfelelő volt, így újra gépesítve indultunk visszafelé.
Visszafelé más útvonalon akartunk menni, mint idefele, inkább aruzomberoki forgalmasabb útra akartuk helyezni a visszatérésünket, így kedves, ám kissé idős és szórakozott sofőrünknek a Rabka városa meletti csomópontot adtuk meg célpontként, ahol tegnap még Krakkó felé stoppoltunk, ugyanis itt válik el a két Szlovákiába tartó út. Nos, veszélyes és koros cimboránknak nem tudtunk teljesen pontosan előadni kérésünket, így nem a csomópontnál, hanem hangos „Stop!” kiáltásainkat figyelmen kívül hagyva két kilométerrel arrébb kászálódtunk ki a járműből. De sebaj, visszagyalogoltunk (hegynek fel) a már ismert elágazáshoz, ahol már ismert módon újra elkezdett szakadni az eső, de most már nem nagyon foglalkoztunk vele, és egy buszmegálló menedékéből megkezdtük a stoppolást Szlovákia felé. Nem tudom, hogy mennyire sikerült érzékeltettem állapotainkat eddig, de szerintem jól leírnak minket azok a tények, miszerint az utóbbi két éjszakát fűben fekve, össz-vissz 3-4 órát aludva töltöttük (összesen), miközben a napon szikkadtunk egész nap, és gyalogoltunk valami 20 kilométert, úgyhogy sem normális kajánk, sem jó fejfedőink nem voltak, ráadásul vízkészleteink sem voltak bőségesek. A rabkaiszakadó esőben a hosszú percek eredménytelenségével párhuzamosan csaptak le ránk ezek a negatív körülmények, egyre inkább elvéve a kedvünket a küzdelemtől.
Az eső elállt, de a forgalom csak nem akart növekedni a Chyzne(ezt a városnevet nem tudtuk megjegyezni egy nap alatt) és a szlovák határ felé, így egyre közelebb kerültünk a feladás gondolata felé. Az igazi probléma a feladással az volt, hogy attól még, hogy feladjuk, még nem kerülünk haza, továbbra is legalább 400 km-re vagyunk otthontól, esély nélkül, hogy hazajussunk. Végül délután fél 3-kor megállapítottunk, hogy Chyzne felé sosem jutunk el a szlovák határhoz, de ha még el is jutnánk oda esetleg busszal (3 óra alatt nem jött egy se, menetrend nem volt), akkor is irgalmatlan messze lennék Délkelet-Szlovákiától, így újraterveztük az útvonalat, és mindent egy lapra téve fel úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk Nowy Targ felé visszajutniSzlovákiába, vállalva ezzel az esetleges hosszú gyaloglást. Ezt a tervet már csak amiatt is el kellett fogadnunk, mert erősen az idő szorításában voltunk, mind Attilának, mind nekem haza kellett érnünk másnapra, így nincs más választásunk, tömegközlekedést és szerencsét használva kell visszajutnunk Szlovákiába, majd Magyarországra. Ekkorra már teljesen tisztában voltunk azzal, hogy csapdába estünk a határtól 30-50 kilométerre, hiszennincs,aki felvegyen minket, a tömegközlekedés meg nem visz át a határon, maximum közelebb vihet minket, de végülis ez is több volt, mint a semmi. Zlotykészletünk maradékaiból Nowy Targbabuszoztunk, a kellemes buszút után pedig Bukowina Tébeakartunk volna eljutni utolsó zlotyjainkból.
Az állomásra érkezve megnyugodva állapíthattuk meg, hogy az aznapi utolsó Bukowina Tébe tartó járatig még van 40 percünk, ám azt is megállapíthattuk, hogy nincs nálunk elég zloty, így lehet, hogy koldulnunk kell majd, ami nem tűnt túl rózsás dolognak. Szerencsére találtam 20 meglepetés-zlotyt a tárcámban, amiről nem tudtuk, hogy hogy került oda (na, egy kicsit tompák voltunk), így még egy-egy hamburgert is be tudtunk dobni. A kései ebéd után már türelmetlenül vártuk, hogy végre gyalogolni kezdhessünk, de az a fránya busz csak nem akart jönni, és 10 perccel a kiírt időpont után úgy tűnt, hogy bele kell törődnünk a legrosszabba, mindennek lőttek. Csodák csodájára azonban véletlenül találtunk egy másik – kellően rozoga – buszt, ami ugyan nem vitt fel minket Bukowina Téközpontjába, de legalább az aljáig elvitt. Bevallom őszintén, ekkor már a kétségbeesés szélén álltam, minthogy lassacskán én váltam az egész túra vezetőjévé, és így nagyon szerettem volna sikeresen hazatérni, hazavezetni a többieket.
A busz után délután fél 5 órakor kezdetét vette a végső harc, a cél a 15 km-rel és kb. 500 m-rel (felfelé!) arrébb fekvő határelérése volt, a tét pedig maga az életünk! Hátizsákot cseréltem Attilával (kivéletesen sikerült fele akkora csomagot pakolni, mint a többiek), és megindultam a csúcsok felé a tűző napsütésben (és alant látható védőfelszerelésemben) , a többiek pedig stoppolásban is bízva próbáltak feljutni. Az út során fokozatosan szétváltunk, de előtte még utolsó 4,20 zlotynkból 4,18-ért két üveg vizet vettünk, és így estünk neki a Bukowina Té utáni tizesnek, ami újra embert próbálónak bizonyult. A hosszú gyaloglás után végig a fejemben forgott az is, hogy a szlovák határ elérése még semmit sem jelent, hiszen csak feltételeztük, hogy ott majd találunk buszt, ha nem jön be, akkor még 30 km gyaloglással kellett volna szembenéznük. Igazi túrásokhoz híven kőkeményen végigtoltuk az utat, és egy kellemes szamócamező elpusztítása után este fél 8 körül érkeztünk meg a határra.
Soha nem örültem még Szlovákiának ennyire, ezt be kell vallanom, de még nagyobb örömömet leltem abban, hogy a határ szlovák oldalán vidám tábla fogadott azzal, hogy bár öt perce ment el az előző busz, de másnap 7-kor újabb jön. A határon közben otthonosan berendezkedtünk, megfürödtünk a hideg vízű hegyi patakban, gázfőzünkön gombakrémlevest és chilis babot tálaltunk fel, és kellemesen elhelyezezkedtünk a határátkelő plexifala mögötti füves területre, ahol a naplementét meg sem várva szinte azonnal álomba merültünk.
Day 4 (szerda, június 25.)
A Tátrában eltöltött éjszakák sosem a rekkenő hőségükről voltak híresek, így kissé dideregve, de mégis az örömtől részegen keltem fel rögtönzött táborhelyünkön a varázslatos hegyvidéki reggelen Isu 3310-esének hangjára. Attila is részeg volt, de nem az örömtől, hanem a hajnali hideg ellensúlyozására használt laposüveg hatására, de azért még ő is hajlandó volt a buszhoz vánszorogni. Kissé feszengve kértem ki a jegyeket Poprádig, mivel nem voltunk benne biztosak, hogy lesz-e elég koronánk az útra, de szerencsére nem kellett csalódnunk, még a hátizsákokra kivetett súlyadót is ki tudtuk csengetni, így felszállhatunk a tátrai kirándulók által benépesített buszra, amely a kiadós alvás reményével kecsegtetett. Az alvás nem volt igazán kiadós, meg valahogy kicsit melegem is volt az éjszakára felvett 3 rétegben a rekkenő melegben és tömegben, így megváltás volt leszállniPoprádon, ami egyet jelentett a civilizáció újra megtalálásával.
Korábban még volt szó arról, hogy esetleg megpróbálunk stoppolni egy-egy szakaszon, de elcsigázott társaságunk egy porcikája sem kívánta a szenvedést, így inkább szó nélkül pénzt váltottunk, és jegyet vettünk az Eperjesre tartó távolsági buszra, amely összkomfortosan repített el minket Presov szép városába, és még aludni is tudtunk! Eperjes szintén a pénzváltási nehézségekről szólt, de legalább sikerült egy fémcsík nélküli ezrest rásózni a szlovák kollégákra (osztálypénz-visszajáró volt szegényke fénykorában). A városnézés a pusztító napsütésben, délben elmaradt, ráadásul majdnem jegyet vettünk a cseh határon fekvő másik Nove Mestoig (kettő is van belőleSzlovákiában!), de végül csak felszálltunk a csodálatos szépségű ZSR-vonatra, amely több, mint 1 óra alatt tette meg az óriási 35 km-es utat (de legalább a táj szép volt, és láttuk a korábbi táborhelyünket is, mint kiderült, a Hernád partján).
Kassán aztán meghökkenve fogadtuk a hírt, miszerint 6 perc múlva indul a vonatunk Kisújhelybe, de aztán egy új pénztár megnyílásával előttünk is megnyílt az út a jegyek, és ígyMagyarország felé. Utunk utolsó órájában osztottunk-szoroztunk, és végül fejenkénti 7500 forintra jött ki kalandunk, ami azt hiszem, egész jutányos összeg egy négynaposlengyelországi-szlovákiai kirándulásra (pláne, hogy visszafele tömegközlekedtünk az időhiány miatt, de talán stoppal is sikerülhetett volna – lényegesen olcsóbban). Az újhelyi hegyek lábánál vigyorogva szálltunk ki, utolsó koronáinkból pedig a hihetetlen nevű Rebel sörből csapoltattunk egy-egy korsóval. A sör persze vérré vált, és a szlovák sör- és csokiipar csodáin elmélázva vettük észre, hogy Isunak és Attilának sietnie kéne, ha el akarják érni a 16.49-es vonatot Patakra. Ennek megfelelően elmaradt a nagy ünneplés a magyar határra érkezéskor, hiszen csak arra koncentráltunk, hogy el tudják csípni a vonatot. Izgalom tehát maradt az utolsó napra is, de szerencse is, hiszen a sínek mellett futva 16.45-re értünk be a vasútállomásra.
Elbúcsúztam sorstársaimtól, majd hazafelé indultam, és utolsó két kilométerem során magam is megdöbbentem, hogy milyen furcsának láttam azt, hogy itt minden kocsin magyar rendszám van. Valahogy azért túltettem magam a dolgon, és öt óra után pár perccel görögdinnyéről álmodozva dőltem be sokat látott bejárati ajtónkon... IGEN, MEGCSINÁLTUK! :D
Nagyobb térképre váltás
2, Minden esetben legyél udvarias azokhoz akiket megkérdezel, még ha nem is visz el, ha tapló vagy ezzel lehet, hogy mások későbbi esélyét rontod, mellesleg joga van nem felvenni. Próbálj meg az út közben a lehető legjobb benyomást kelteni, ezzel másoknak is segítesz. Az emberek hajlamosak sémákat kialakítani a "stoposokkal" kapcsolatban, ha te jó benyomást keltesz, később lehet, hogy könnyebben veszi fel sorstársaidat. Meg egyébként is, ha valaki volt olyan jó arc, hogy elvigyen, az a minimum, hogy te is megteszel minden tőled telhetőt.
ó hangulatban telt az út. Legalábbis addig, amíg el nem aludtam (ezt nem feltétlenül szabad idegen autóban megtenni), de szerencsére még a geleji pihenőhely előtt sikerült felriadnom (a fuvarom ugyanis Debrecenbe tartott, és nyilván nem akartam volna vele menni), ahol a sofőröm megjegyezte, hogy ő most megiszik egy kávét, mert kb. ő is majdnem elaludt velem együtt vezetés közben. Hát igen, talán nem is baj, hogy szétváltunk. :)
Az igazi probléma az volt, hogy sofőröm nem Budapestre tartott, csak az M0-ásig tudott vinni, így is különösen jófej volt, hogy Soroksárnál lehajtott az autóútra és bevitt az első buszmegállóig. Még sosem jártam Dél-Pest eme gyöngyszemében, de azt sejtettem, hogy nem lesz könnyű menet Soroksár legszéléről eljutni a már ismert Mexikói úti kiindulóhelyemre, így végül öt BKV-járat (66-os busz, 3-as villamos, 3-as metró, 1-es villamos, 25-ös busz) felhasználásával jutottam ki kedvenc OMV-kutamhoz, potom másfél óra alatt.
stophelyről mutogatva hamarosan fuvart is kaptuk az autópályafelhajtóig, ahol már láthattuk is a Bécs felé vezető táblát, és bevallom, már éreztünk a szánkban a hideg osztrák söröcskét is - mi kis naivak. Terveinkkel mindössze egy gond volt: valami nagyon furcsa okból senki sem ment Öszterrájh irányába, így fél óra álldogálás után rájöttünk, hogy ez így nagyon nem fog menni. Újratervezés. Kiderült, hogy minden autó (mert forgalom még volt is) 
Vas megyében száguldva sok új információt tudtam meg, de köztük a legfontosabb az volt, hogy az ország legerősebb megyéjében jut a legtöbb karakter egy településnévre 
A túránk amúgy egész kellemes, jó hangulatú, félelmetes, informatív és fárasztó volt - találtunk egy plüsállatot, rettegtünk a sötét utcákban, megtaláltuk az állomást, lejártuk a lábunkat, de legalább jól éreztünk magunkat az éjszaka közepén. Külön slusszpoén volt a városnézésben az az aranyos jelenet, mikor egy olasz autó megálított bennünket, az iránt érdeklődve, hogy merre van 
